A demográfiai helyzet, a népesedési viszonyok alakulása 1930-tól napjainkig

Tatának 1930-ban 6.500, Tóvárosnak 5.500 lakosa volt. A két város egyesítése által akkori nevén Tatatóvárosnak 12.000 lakosa lett. Összehasonlításként érdekes lehet azon városok népességével összehasonlítani, amelyek a Magyary Zoltán Mi lesz Tatatóvárosból? című vitairatában szerepelnek:

A demográfiai viszonyok alakulása terén Zalaegerszeggel való összehasonlítás méltánytalan, hiszen megyeszékhely lett, annak minden telepítő tényezőjét ki tudta használni. Még leginkább Keszthely és Mosonmagyaróvár lebeghet előttünk példaképpen: mindkét település lélekszáma megduplázódott a kb. 70 év alatt. Természetesen a demográfiai helyzet alakulása a néhány számadat összevetésénél sokkal mélyebb elemzést igényel. Ezt a kutató, elemző munkát el kell végezni és Tata népesedési viszonyait az egyesítéstől napjainkig fel kell tárni és a XXi. század első felében várható népesedési viszonyainak lehetséges tendenciáit előjelezni. Véleményünk szerint a Magyary-terv végigvitele két szempontból hat majd kedvezően Tata népesedési viszonyaira:

• a népesség először a mai 24 ezres szinten stabilizálódik, majd csekély mértékben emelkedni fog, vagyis a város népességmegtartó képessége határozottan erősödni fog;
• a város a minőségi fejlesztések, a fokozott értékvédelem és értékteremtés, a kultúra és oktatás, valamint a minőségi turizmus előtérbe helyezése révén a magasabban képzett népesség megtartását célozza meg, illetve vonzza ide, vagyis a város képességmegtartó népessége is növekedni fog.

Tata szempontjából az előzőeknél érdekesebb Tatabánya népesedési helyzetének alakulása. 1941-ben az akkor még három község lélekszáma a következő volt: Alsógalla 1.770 fő, Felsőgalla kb. 16.000 fő, bánhida 11.763 fő. A három településrész 1947-es egyesítésekor Tatabányának mintegy 40.000 lakosa volt. A megyeszékhely lélekszáma ma 70.000 fő körül stagnál.

Tata és Tatabánya kapcsolata

Tata „kertjeiben nőtt ki” Tatabánya

Tatabánya 1902. szeptember 16-án került a helységnévtárba, 1947. október 10-én pedig már három elődtelepülésével várossá egyesült. 1950 óta Komárom-Esztergom megye székhelye, 1991 óta pedig megyei jogú város. Az évszámok azonban egy különleges várostörténet pillérei csupán.

A török hódoltság után elnéptelenedett vidékre a tatai uradalmat 1727 óta birtokba vevő gróf Esterházy József országbíró 1733. február 4-én kelt pátense révén jöttek telepesek a Német-Római birodalom területéről Alsógallára és Felsőgallára, szlovák anyanyelvű lakosság bánhidára, mivel a belső migráció nem adott elegendő munkáskezet a szerveződő tata-gesztesi uradalom számára. Az uradalomhoz tartozott Alsógalla, Felsőgalla és bánhida is. A XIX. században a helyiek számára még az állattenyésztés és a gyümölcstermesztés jelentette a fő megélhetési forrást.

A gazdasági fejlődés szempontjából nagy jelentősége volt az Újszőny–budapest vasútvonal megépítésének 1884-ben. A XIX. század végének bányafeltárásai megváltoztatták a községek addigi életét, arculatát. A Magyar általános Kőszénbánya Rt. 1891-ben vásárolta meg a szénkitermelés jogát, és 1896 karácsonyán felszínre került az első csille szén. A bányászat gyors fejlődése vonzotta a munkaerőt. A bányatelep közigazgatásilag 1902-ig Alsógallához tartozott, majd ekkor Tatabánya néven önálló község lett. Az újonnan nyíló bányák és ipari üzemek közelében kisebb lakótelepek épültek.

A munkástelepek fejlődésével a községek szinte teljesen összeolvadtak, és a bányák államosítása is meggyorsította egyesülésüket. 1947. október 1-jével belügyminiszteri rendeletre Tatabánya város lett, majd 1950-től Komárom-Esztergom megye székhelye. A ii. világháború utáni években tehát úgyszólván Tata kertjeiben nőtt ki egy új megyeszékhely. A múlt rendszer egyik mintatelepülése született meg. Tatabánya 1991 óta megyei jogú város, ma 73 500 lakosa van. A szénbányászat megszűnése után a város sikeresen alakította át gazdaságát, a hajdani egyoldalú gazdasági szerepet, elsősorban a kiváló közlekedési kapcsolatokra alapozva, felváltotta egy modern, az élethez alkalmazkodni képes gazdasági kultúra és környezet.

Mi történt Tatával azalatt, hogy „kertjeiben kinőtt egy nagyváros”?

A város fejlődése mind népességében, mind gazdasági potenciáljában lefékeződött. A nagy múltú, rendkívüli történeti és táji örökségű település elnyomott „kistestvérré” vált. Ez a „státusz” az elmúlt rendszerben számtalan hátrányt jelentett, ugyanakkor tagadhatatlan előnyöket is. Tata ugyanis nem, vagy csak kis mértékben szenvedte el a szocialista városépítés „vadhajtásait”; egész városrészek szanálását, lakótelepek építését, egyoldalú gazdaságfejlesztést, tájrombolást, a hagyományok tönkretételét úgy, hogy eközben vajmi kevés értékes új született. Ezt a korszakot úgy vészelte át, hogy „aludt”, és valahol a mélyben készült egy szebb jövőre. Ezt azért tehette meg, mert meg tudta őrizni a polgárság, a tág értelemben vett humán értelmiség nyitottságát, hajlékonyságát. Megőrizte iskoláit, kultúráját, több-kevesebb sikerrel igyekezett az építészeti és táji örökségét megvédeni a jövő számára. Ezek a néhány évtizedig háttérbe szorult értékek azok, amelyekre ma Tata a jövőjét alapozni tudja: a gazdag, különleges táj, a kultivált történeti környezet, a kultúra, a művészetek sokrétű jelenléte, a fejlett, magas szintű oktatás, az erőteljesen jelen lévő és továbbfejleszthető turizmus. Fennmaradtak azok a térségi kapcsolatai is, amelyeket újraszőve tágabb környezete számára biztos gazdasági hátteret, megélhetést, széles körű intézményi hálózatot nyújthat, egyszóval mindazt, amit a kiteljesedett városi lét a környezetére sugározhat.

Tata és Tatabánya megújuló, egymást kiegészítő kapcsolata

Tata fejlesztésénél számolni kell a nagyobb, erősebb gazdasági potenciállal rendelkező szomszéddal, és öntudatosan építeni kell vele az együttműködést, már nem a mostoha „kis testvér”, hanem az értékőrző, értékteremtő, történelmére, adottságaira büszke, fejlődő város pozíciójából. ily módon a két település – Tata és Tatabánya – egymásnak természetes szövetségesei, adottságaik alapján a legtöbb területen építhetnek egymásra.