Büszkék lehetünk arra, hogy Magyarországon 13 nemzetiség él, egyenlő jogokkal - hangsúlyozta a miniszter, aki üdvözölte, hogy egyre többen vállalják nemzetiségüket. Hozzátette: mindennap meg kell küzdeni az identitásért, de ez a magyar identitásra is vonatkozik. Szerinte olyan világban élünk, amely nem erősíti, hanem éppen gyengíti a gyökereket, de fontos, hogy életben tartsák azokat.

A Nemzetiségekért díjat azok a személyek, szervezetek vagy nemzetiségi önkormányzatok vehetik át, akik, illetve amelyek példaértékű munkát végeztek a magyarországi nemzetiségek érdekében közéleti, oktatási, kulturális, egyházi, tudományos területen vagy a tömegtájékoztatásban, gazdasági önszerveződésben. Idén tízen részesültek az elismerésben.

A miniszter szólt arról, hogy 2014-től valamennyi nemzetiség részt vesz a szószólókon keresztül az Országgyűlés munkájában, és saját nyelvükön szólalhatnak fel a Házban.

Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkár kiemelte: a díjazottak és azok, akik egy-egy nemzetiségért tesznek, követei egy-egy népnek, nemzetiségnek. Reményét fejezte ki, hogy a nemzetiségek hitüket, kultúrájukat, nyelvüket meg tudják tartani a jövőben is, és a béke követei lesznek.

Idén tízen részesültek a díjban: a roma, illetve cigány kisebbség részéről Lakatos Mónika, a Rromanes Egyesület és Tóth Tiborné; a görögök képviseletében a Kariatidák Görög-Magyar Nők Kulturális Egyesülete, a lengyel nemzetiség képviseletében Bros Stanislaw Wojciechné, a német nemzetiség részéről Husztiné Nagy Ágnes és Gerhard-Dieter Seewann, az örmények képviseletében az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, a szerbek részéről az Opanke Szerb Hagyományőrző Kulturális Egyesület, a szlovák nemzetiségtől pedig Sutyinszki János.

Bros Stanislawné, Mária a Tatai Lengyel Kisebbségi Önkormányzat volt elnöke. Számos társadalmi és kulturális funkciót tölt be, a Tata és a lengyelországi Pinczow várossal létrejött testvérkapcsolat is az ő kezdeményezésének köszönhető. Mária Lengyelországban született. Édesanyja a második világháború előtt a budapesti lengyel követségen dolgozott, több nyelven beszélt. Édesapja (aki a krakkói Jagelló Egyetemen doktorált filozófiából és történelemből, valamint magyar nyelvet is tanult, különösen kötődött a magyarokhoz és szerette őket) volt a főszerkesztője annak a Wiesci Polskie folyóiratnak, mely 1939 őszétől 1944 márciusáig működött és Budapesten készült a lengyel menekülttáborban. 1945 szeptembere körül aztán a folyóirat egész szerkesztősége visszament Lengyelországba, ám az oroszok mindenkit leszállítottak a vonatról még Krakkó előtt és bebörtönözték őket. Egyedül édesanyja tudott megmenekülni, aki akkor Máriával volt várandós. Rokonoknál húzta meg magát és így próbálta kiszabadítani a társait. Befolyásos kapcsolatoknak köszönhetően sikerült is. Mária édesapja azonban rejtélyes körülmények között a krakkói állomáson meghalt.

A háború után 1947-ben tértek vissza a rokonokkal már Tatára. A Vaszaryba járt általánosba, majd Pestre gimnáziumba, az egyetemet viszont Lengyelországban végezte. A krakkói képzőművészeti akadémián szerzett diplomát (gobelin és csomózott szőnyeg szakon), ám állást nem kapott még a tatai szőnyeggyárban sem. Rajztanárként is próbálkozott, sőt napközis tanítónak is jelentkezett, de még oda se kellett annak ellenére, hogy százával tanítottak képesítés nélkül akkoriban. Így tolmácsként és idegenvezetőként helyezkedett el. Hamarosan férjhez ment - férje is lengyel - majd két gyermekük született, az egyik kint él Lengyelországban. Az anyaországi eseményeket is folyamatosan követi.