Ha visszaemlékezik, melyek voltak azok az első élményei, találkozásai a magyar kultúrával, amelyek meghatározó módon szerepet játszottak abban, hogy a művészeti pályán teljesedjen ki?

-Szentesen születtem, ahol 10 éves koromig éltünk, és ott csak a rádiót tudtuk hallgatni. Engem mindig megragadtak a zenés, énekes műsorok, és amit hallottam, azonnal meg is tanultam. A húgommal zenei általános iskolába jártunk, ahol már akkor szóló darabokkal bíztak meg. Arra is emlékszem, hogy a  templomban a papunk azt mondta rólam a többieknek: ennek a kislánynak nagyon szép hangja van, jegyezzétek meg a nevét, mert lehet, hogy híres ember lesz belőle. Miután felköltöztünk Budapestre, a húgommal két vidéki kislányként kezdetben nagyon elveszettnek éreztük magunkat. Duókat énekeltünk, de ő nagyon izgulós volt, és egy idő után visszalépett a szerepléstől, így én szólókat kaptam és emellett verseket is szavaltam, országos szavaló és énekversenyeket nyertem. Egyszer egy versenyen kiderült, hogy nem járok énektanárhoz és a zsűri elnökétől megkaptam Sík Olga néni telefonszámát, aki legendás tanár volt a szakmában. Édesanyámmal mentünk el hozzá harmadikos gimnazista koromban. Olga néni azt mondta: - Szép hangod van! De hogy ebből mi lesz, az azon múlik, mennyi kitartásod és szorgalmad van. Ő javasolta, hogy kezdjek el szolfézst tanulni, ezt követően pedig jelentkezzek a Konzervatóriumba - ahová később fel is vettek. Akkoriban én sportoltam is, vívtam, így egyik nap edzésre, másik nap pedig szolfézsórára jártam, így indultam el az utamon. Visszanézve hálát adok a tanáraimért, akik felfigyeltek rám, értékesnek tartották a hangomat és a lelkemet, ami mindig vágyott arra, hogy kifejezze magát a művészeten keresztül.

Szerencsések vagyunk, hiszen a magyar kultúra mindig gazdag volt tehetségekben, kiváló alkotókban, művészekben. Gondolom, sokakat ismert vagy ismer közülük, akik inspirálták Önt a pályája során.

-Ez így van. Már a pályám kezdetén az első igazi nagy munkám, amely végzős hallgatóként talált meg engem, rendkívüli emberekhez kötődött. Verdi: Othello című operájából készített egy filmet a Magyar Televízió, Simándy József címszereplésével, Jago-t Melis György alakította. Desdemona szerepére kerestek énekesnőt és engem is felhívtak azzal, hogy Ferencsik János meg akar hallgatni. Ferencsik János etalon a magyar zenei életben, úgyhogy bevallom, összeszorult a gyomrom a megkeresés hallatán. A szerepet tudtam magyarul és olaszul is, ezzel nem volt gond, viszont azzal annál inkább, hogy kishitű voltam és kételkedtem abban, hogy elegendő leszek-e erre a feladatra. Több meghallgatás után végül engem választottak, s amikor ezt megtudtam, érdekes módon nem az öröm volt az első reakcióm, hanem a kétely abban, vajon elég lesz-e a tehetségem például Simándy József mellett? A félelmeim aztán eloszlottak, ugyanis az a művészi közösség, melybe a film elkészítése során kerültem, olyan természetes és csodálatos módon fogadott be engem, mintha mindig is együtt dolgoztunk volna. A felvételek a rádióban és a televízióban zajlottak, s ez a munka egy egész életre meghatározta azt a szintet, azt a minőséget, ahogyan azóta is dolgozom. Ezek a profi művészek és kiváló emberek, zenészek, énekesek, színészek, televíziósok megtanították nekem, hogy csak a legmagasabb szinten és nagyon átgondoltan lehet dolgozni, alkotni. Azt vallom: nem számít, hogy csak egy 3 perces dalról, vagy egy egész operáról van szó, az előadást mindig fel kell építeni, meg kell fejteni a mű mondanivalóját, és átadni azt a közönségnek. Az előadónak az a dolga, hogy közvetítse a darab üzenetét, s ezt úgy tegye, hogy közben önmagát, a saját lényét, érzéseit és gondolatait is kifejezze, megossza. Ez egy végtelen összetett és gyönyörű feladat, hiszen folyamatosan változunk, az idő múlásával egyre érettebbek, tapasztaltabbak leszünk, és minden, amit megélünk, egybeforr a művészetünkkel. Valamit életre kelteni a színpadon, azt is jelenti, hogy a darabot megtöltjük önmagunkkal, a kínjainkkal, fájdalmainkkal vagy éppen az örömeinkkel.

Így adódik érték az értékhez….

-Pontosan, és egy ember kétszer ugyanazt nem tudja adni a közönségnek, hiszen folyamatosan változunk. Így újabb és újabb mélységeit fedezhetjük fel a műnek, előadóként pedig ebben az a nagy feladatunk, hogy mennyire alaposan készülünk fel, és mennyire adjuk oda magunkat.

Így 2021 januárjában hogyan látja a magyar kulturális életet? Van, amire nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk?

-Az elmélyülésben kellene erősítenünk. Mindenben a hitelesség a legfontosabb, és valójában érdekes módon ez a „véletlenül” ránk szabadított vírus is ebbe az irányba mutat. A járványtól mindenki megrettent, tele vagyunk kérdésekkel, ám ott van az is, hogy élnünk és dolgoznunk kell. A Covid előtt én évente 60 ezer kilométert vezettem a fellépéseim, előadásaim miatt, tavaly azonban annyit voltam otthon, mint soha azelőtt. Korábban szinte csak aludni jártam haza, folyamatos ki és bepakolás, felkészülés volt az életem. Az, hogy most jó ideje itthon vagyok azt eredményezte, hogy először érzem itthon igazán jól magam. És mindez figyelmeztet minket arra, hogy mennyi mindent nagyolunk el, mennyi mindent hanyagolunk, és mennyire hiányzik a mindennapjainkból az elmélyülés, a tudatos figyelem.

Ráadásul a koncentrált munka egy egészen más minőséget is eredményez…

-Erről van szó, hiszen a minőség a legfontosabb mindenben. Egyszer megkaptam valakitől azt a mondatot, hogy a minőség senkit nem érdekel, az a fontos, hogy honnan jön a pénz, és hogy hogyan tudunk megfelelni annak, aki a pénzt adja. Hát ez egy nagyon nagy tévedés… Legyünk igényesek, becsüljük és használjuk a bennünk meglévő tehetséget, tiszteljük és szeressük a lelkünk rezgéseit, s fordítsuk mindezt a kincset a legjobbra, a legjobb úton.

Ha már kultúráról és minőségről beszélünk, mára a technikai és technológiai fejlesztések egy egészen új, határtalannak tűnő teret nyitottak meg előttünk, mely a kultúra közvetítésére is lehetőségeket ad. Van ennek előnye, de számtalan veszélye is. Hogyan látja, milyen módon befolyásolja a minőséget a modern technika?

-Természetesen senkit nem szeretnék megbántani, de ez a rengeteg technikai eszköz sokszor utcalányt csinál a művészetből. Például a zenében, mondjuk egy kis hangszer hangjából nagy hangot csinálnak, vagy a szép, erős énekhangokat lehalkítják, miközben a gyenge hangot felerősítik, s így tisztességtelen lesz a felállás. Ugyanakkor, amikor valaki élőben énekel, annak egészen más a hatása, mint a technikai megoldásokkal manipulált produkciónak. Az élő előadás során a művész mellett ott van, ott rezdül az összes ember is, aki hallgatja. Ennek a manapság tapasztalható óriási technikai fejlődésnek persze nyilván megvan az előnye, de amilyen nagyszerű, ugyanolyan veszélyes is, mert általa elembertelenedik a művészet. Azonban a művészet nem embertelenedhet el, hiszen azt mindig ember hozza létre… Én abban hiszek, hogy lélektől - lélekig kell dolgozni. Az Isten szent lelkét kapta meg minden ember, és vallom, hogy a lelkünk a mi igazi parancsnokunk, ami nem a lármában szólal meg, hanem a csendben. Ezért csendre van szükségünk ahhoz, hogy meghalljuk a lelkünk üzenetét, és az onnan jövő sugallatot, tervet meg is kell valósítanunk, mert az nem véletlenül születik meg bennünk.

Számos tanítványa volt már és most is sokan tanulnak Öntől. Mit tapasztalt, hogyan tudjuk a gyerekeket érzékenyíteni a kultúra befogadására, és arra, hogy ezeket az értékeket továbbvigyék, továbbadják majd?

-A mi korosztályunk felelőssége az, hogy felkészítsük az utánunk jövőket. Természetesen nem mindenki született művészi pályára, de aki tehetséget kapott ehhez, abban egy örök tűznek kell lobognia, és elszántan, tudatosan kell előre haladnia, pontosan ismerve azt, hogy merre megy és mi a dolga. Ez pedig rendkívül összetett munka, amihez nagyon sok szorgalom, fegyelem kell. Egyébként Ókovács Szilveszternek, az Operaház főigazgatójának egy kiváló ötlete volt az az opera nagykövetségi program, amelyben én is 6 évig részt vettem és jártam az országot. Az előadásaimon az opera történetét vázoltam nagy léptékkel, valamint a beszédről és az énekhangról, mint hangszerről beszéltem, általános és középiskolákban. Meg kell mondanom, hogy nem tudok egyetlen helyet sem említeni, ahol nem csillogó szemekkel, boldogan, érdeklődve hallgattak volna a gyerekek. Nem szabad tehát azt gondolni, hogy a fiatalokat nem érdekli a kultúra, a művészet, azonban nem mindegy, hogy az ismereteket hogyan adjuk át nekik. Nagyon sok szeretettel kell feléjük fordulni, a lélek teljességével átadni az értékeinket, és akkor nyitott szívekre találunk.