Mivel Tata uradalmi központ volt, ebből fakadóan, a földesúri védőszárnyak alatt a helyi zsidóság nyugodtabban fejthette ki a korábbi századokban is gazdasági tevékenységét. A földesurak amúgy is szívesen vették igénybe a zsidókat gazdasági célokra, ugyanis kisebb haszonnal fuvaroztak, megbízhatóan és jövedelmezően vezették az uradalmi bor- és pálinkakiméréseket. Fentebb részletezett, történelmileg kialakult rátermettségük folytán a 19. század elején még szinte teljesen parasztias mezővárosokban, törvényszerűen töltötték be azokat a foglalkozási funkciókat, amelyekhez nagyobb vállakozókedv, a pénz forgatásának képessége kellett. Így a korabeli helyi zsidóság kénytelen volt főleg kereskedéssel, házalással, kocsmáztatással foglalkozni, ugyanúgy mint hitestársai bárhol máshol az országban.

Már 1736-ban az össszeírt 38 zsidó családfő közül 17 kereskedő és 9 iparos volt. A 19. század elején piacolással, borkereskedéssel s pálinkaméréssel, valamint lisztkereskedéssel, dohánykereskedéssel foglakoztak. A földesúri bérleményeken gondos gazdálkodsásal megszerzett pozícióik, a lassan meginduló polgári fejlődés s a tradicionális magyar társadalom földhöz való kötődése, idegenkedése az újtól, a változástól, a polgári foglakozásoktól megteremtette a tatai zsidóság számára is azt a lehetőséget, hogy a helyi kapitalizálódás éllovasa legyen.

Ezen tényezők hatására a helyi zsidóság vállalkozásai a kisipari szintről fokozatos növekedésnek indulhattak.

Az 1820-as évek elején alapított fajansz- és kőedénygyárat Fischer Mór. Ugyanebben az időszakban alapította unokatestvére, a tatai születésű Fischer Móric a herendi porcelángyárat. Több világkiállításon aratott sikert, s 1867-ben nemességet is kapott.

1851-ben Steiner Éliás alapította meg cukorgyárát, mely hamarosan az ország harmadik legjelentősebb ilyen üzeme lett Magyarországon és fénykorában 310 helybélinek is munkát tudott adni.

1852-ben hozta létre posztómanufaktúráját Wessel Sámuel, aki a helyi csapók közül emelkedett ki.

Szintén 1851-ben vetette meg az alapját a későbbi országos hírű bőrgyárnak Leopold Sándor tatai tímármester, s hamarosan 15-20 főnek adott munkát. 1860-ban a zsidó tulajdonú cukor-, posztó-, bőr- s kőedénygyáron kívül 2 szeszfőző és 1 téglaégető üzem haladta meg a kisipari szintet Tatán.

Forrás: Hunyadi Imre - A tata-tóvárosi zsidóság története 1867-1938